Gimnáziumunk végzős diákjai december 2-án, pénteken megtartották szalagavató ünnepségüket. A keringőt követően a fiatalok a meghívott szülők, családtagok, barátok és persze tanáraik előtt adhattak számot a különféle művészeti ágakban és műfajokban való jártasságukról és tehetségükről: a tizenkettedikesek előadásában hallhattunk fuvolaszólót, citerazenét, könnyűzenei dalt, verset; láthattunk néptáncot; ugyanakkor népdalok és természetesen kórusművek is elhangzottak az est folyamán. Persze idén sem hiányzott a műsorszámok közül az ötletes tanárparódia és a gimnáziumi évek emlékezetes pillanatait felelevenítő fényképválogatás. A jó hangulatú és tartalmas est végén végzős diákjaink és osztályfőnökük, Feke Mariann tanárnő szíve fölé a tizenegyedikesek feltűzték a Kodály Gimnázium szalagját.

Képek

A szalagtűzés előtt Rosta Dániel a tizenegyedikesek nevében mondott ünnepi beszédet:

Tisztelt Tanárok, Szülők, Vendégeink! Kedves 12. osztály!

„A Mulandóság országában rövid a "veled" és hosszú a "nélküled". Itt, látod, minden ideig-óráig tart. A barátság: egy kézfogás. Szemek ismerős összevillanása. És a szerelem: néhány ölelés. Találkozás - és máris búcsúzás. Az "együtt" itt egy suhanó repülés a szakadék fölött. (...) Minden mulandó. Minden valóságnak hitt tudatállapot csak álom, és eloszlik, kivéve egyet: ez a szeretet.”

Kedves 12.osztályosok! Müller Péter szavaival köszöntelek benneteket szalagavató ünnepségünkön. Azért vagyunk itt, hogy titeket, tizenkettedikeseket elbúcsúztassunk, jelezve azt ezzel a rendezvénnyel, hogy életetek új szakasza kezdődik. Bár a tényleges búcsúzás ideje még arrébb van, mégis számos esemény – például a ma este is – azt jelképezi, hogy utolsó hónapjaitok kezdődnek gimnáziumunkban.

A gimnáziumi esztendők mindenki életében jelentős szakaszt ölelnek fel. Sokan legszebb éveiteket töltöttétek el itt, és néhány izgalmas hónap, még vár rátok. Kiskamaszként érkeztetek, és alig felnőttként léptek majd ki júniusban az iskola falai közül. Ha végignézek rajtatok, látom, megváltozatok az évek során.

Tekintsünk kicsit vissza a múltba! Mit is szimbolizál ez a mai esemény, a szalagavató? A szalagavató régi elnevezéssel valétálás, latin valete szóból ered, jelentése: éljetek boldogan! Jókívánságunkat mi sem tudjuk találóbban megfogalmazni, mi is ezt kívánjuk nektek: éljetek boldogan!

Mindjárt feltűzik ruhátokra a szalagot, mely jelzi, hogy utolsó évesek vagytok. Viseljétek azt büszkén. A szalag egy jelkép: elválaszt és összeköt. Talán kicsit már most elválaszt benneteket az iskolától, minket, tizenegyedikeseket tőletek, de ettől függetlenül valamennyien tudjuk, hogy mi itt együtt, a gímiben egy nagycsalád vagyunk és maradunk. Ha csak jelképesen is, de ezzel az eseménnyel ténylegesen is megkezdődik elválásunk. Mindjárt véget ér a tanév. Mire észbe kapunk itt a nyár és ti már máshol folytatjátok utatokat. Ha a jövőbeni életetek elképzeljük, lehet, hogy most jön majd a neheze, de társaim nevében, boldogságban, sikerekben gazdag éveket kívánok. Legyetek bátrak, merjetek nagyot álmodni és valósítsátok meg az álmaitokat!

Amikor e köszöntőt mondom, számtalan pillanat cikázik a fejemben, melyeket veletek közösen élhettem át. Legyen ez akár iskolai rendezvény, előadás, hangverseny vagy egy tíz perc bárhol, ahol együtt voltunk. Több városban, más országban is megfordultunk, például legutóbb Csehországban szerepeltünk. Álljatok most meg egy pillanatra! Gondoljátok végig, mennyi élmény, esemény köt titeket a Kodály gímihez.

Biztos vagyok, hogy nagyon vártátok a mai szalagavatót. Most, mikor elköszönök tőletek, kívánom, hogy legyen szép emlék életetekben ez a pillanat. Őrizzétek meg lelketekben, és legyetek nagyon büszkék, hogy négy évig Kodályos gimnazisták voltatok.

Bár épp most mosolygok, de higgyétek el, amit diáktársaim nevében mondok: hiányozni fogtok nekünk!

Befejezésül megköszönöm, hogy a 2016. évi gólyaavatón tanultunk tőletek egy jelmondatot – ezzel búcsúzom:

Kodályos szív, kodályos lélek, kodályos leszek, amíg élek!

Sziasztok!

A tizenkettedikes diákok nevében Bereczki Barbara mondott beszédet:

Kedves Igazgatónk, Imre bácsi, Osztályfőnökünk, Mariann néni, Tanáraink, Szüleink, kedvenc osztályom, diáktársaink és vendégeink!

Eljött hát ez a nap is az életünkben. Itt állunk szalaggal szívünk fölött, melynek jelképe az elmúlás, egy korszak lezárásának emléke. A gimnáziumi éveink. Gyerekként érkeztünk az általános iskolából, majd a vágányokon lépkedve felszálltunk arra a vonatra, amely elvitt minket a mai naphoz, ifjú felnőtté válásunk kezdetéhez.

A mi szívünk díszbe öltözött, hiszen a dal nekünk zeng, a vers rólunk szól. Nekünk, rólunk, a végzős osztályról, aki dalt énekel, és örül is ennek a derűs napnak, és szereti az élet vidám oldalát. Mindezt számtalanszor bizonyítottuk már, hiszen az évek folyamán rengeteg olyan alkalom adódott, hogy a szigorú kötelezettségek mellett jól érezhettük magunkat az iskolában. Életre szóló barátságok szövődtek, vagy éppen tűntek el – gondolunk itt azokra az osztálytársainkra, akik mára már nincsenek közösségünkben, mégis vidáman emlékezünk rájuk.

Mindenki szeretettel fog vissza emlékezni ezekre a kedves, olykor nehéz időkre. 9. osztályban hadsereg is lehettünk volna, olyan sokan voltunk. 12. osztály végére a létszám lecsökkent, de a kemény mag megmaradt. Összekovácsolt minket a számtalan gólyanap, ahol Egyiptomot hoztuk el az iskolának, vagy éppen az indiai kultúrát mutattuk be. Produkcióink, tanárparódiáink tanáraink számára is megmosolyogtatóak voltak.

A rengeteg színház, Operalátogatás, hangversenyek, melyeken mi is részt vettünk, örök emlékek maradnak. Például amikor Veszprémben, vagy a Poszton jártunk osztályfőnökeinkkel. Nekem személy szerint örök élmény és kedves emlék marad a pesti Katona József Színház, melynek előadásait Inci néni mindig oly lelkesen előkészítette és értelmezte velünk.

Tanulmányi kirándulásaink is vidáman teltek, ha a Bécsi közös kirándulásra vagy a hollókői özönvízre gondolok. Kellemes napot töltöttünk tavaly Mariann nénivel és Ani nénivel Balatonfüreden, hajózhattunk a magyar tengeren a századforduló Kisfaludy hajóján.

A tanévünk kezdetén közösen avathattuk fel gólyáinkat a Velencei-tó körül egy laza triatlon keretében. A mindennapos testnevelést egy egész tanévre kipipáltuk: sárkányhajóztunk, bicikliztünk és gyalogoltunk együtt.

Ezekre az élményekre büszkék lehetünk, mert együtt voltunk. Közösen alkottunk egy nagy családot, ami nagyon fog hiányozni mindenkinek.

Együtt lettünk az Év Kórusa a Lánykarral, melyet elérni csak Mariann nénivel tudtunk. Köszönjük.

Köszönjük osztályfőnökünknek, hogy terelgetett a jó irányba, hogy kéréseinket, vágyainkat segítette, segíti megvalósítani. Ha kellett, hagyott bennünket vitatkozni, mely úgy gondolom, a legjobb családokban is előfordul.

A vegyeskarral elért sikereket Imre bácsinak köszönhetjük. Jártunk Galántán, Csehországban, sok szép templomban hallhatták a Kodály gimisek szép énekét.

A zene: hihetetlen energiákat szabadított fel bennünk, melyeket megtanultunk kezelni, értékelni közös énekléseinkkor. Talán ez fog nekünk a legjobban hiányozni. Ezt az érzést már senki sem tudja elvenni tőlünk.

Köszönjük tanárainknak, hogy eljutathattunk idáig. Nem szeretnénk már az érettségiig azt hallani, jövőre ugyanezt ugyanitt. Igaz Rita néni? A matematikával a mai napig vért izzadunk, de tudjuk, a radiánnak nincs köze a radiátorhoz, a mííínusz meg mínusz. A családias biológia órák, az agyzsibbasztós történelem órák, a művészettörténet rejtelmei, melyekre mindig annyira figyeltünk (vagyis figyeltem). A színes kémia órák és a meg nem íratott témazárók. A fociban verhetetlenek voltunk, még ha csak egy amatőr városi meccsig is jutottunk el. A mosolyogtató magyar órák, és az igazi mély, lelkizős angol órák Irén nénivel, aki nekünk maga a megváltás volt. Köszönöm csoporttársaim nevében is a tanárnő munkáját, és, hogy hitt bennünk.

Az érettségi a nyakunkon és vele együtt a búcsú napja, de ezzel ma még nem törődünk, mert most az a fontos, hogy összetartozunk, és együtt vagyunk!

Négy év nem hosszú idő. De remélem, majd csak a szép dolgok maradnak meg emlékezetünkben, és örömmel nézünk vissza régi iskolánkra, és sosem felejtjük el, honnan indultunk, mennyi mindent kaptunk és tettünk azért, hogy eljussunk idáig. Ezt szüleinknek is köszönjük: a bíztatást, a támogatást és a hátteret, mellyel segítették idáig vezető utunkat, tanulmányainkat.

A jövő lassan közeledik. Nem tudjuk még biztosan, mit szeretnénk és miért küzdünk. De azt igen, hogy most itt vagyunk, és egyszer felnőtté szeretnénk majd válni.

Osztálytársam, Dina idézetével zárnám gondolataimat: „Már csak falba vert képről nézünk vissza, De az égen megmaradunk, mint fénylő csillag, Emlékképek százaival gazdagodva, Amit a négy év adott ajándékba.”